Meg nem született gyermekeink

Tudtad, hogy minden negyedik nő vesztett már el babát? Mégis kevesen beszélnek róla.

Mert magánügy? Igen, persze. De van még ennek más oka is. Van aki képtelen feldolgozni, van, aki szégyent érez, bűntudatot, hibáztatja magát.

A sok „ mi lett vona ha…” kérdés.

Ha igazán szerettétek volna azt a gyermeket, bizony nagy törés ez egy leendő anya életében…főleg ha első babáról van szó. Hiszen akkor válnál anyává, és úgy érzed, már az elején megbuktál…

Sokat gondolkodtam, leírjam e az én történetemet. Mindig kerestem a megfelelő alkalmat… 2 év telt el azóta. Hogy mi is elvesztettük az első babánkat.

Visszaemlékezésem hátha egy kis erőt ad másoknak is.

Minden olyan jól indult. Szerelem, elhatározás, elköteleződés, hogy végre Család legyünk, hogy Anya legyek. Amikor a terhességi teszten megjenet a 2 csík, olyan hihetetlen volt mégis, hogy megtörtént. Attilának mikor elmondtam, olyan boldog volt.  Pár hétre rá pedig éppen mezítlábas esküvőnket terveztük Sri Lankán.

Emlékszem, amikor  először hallottam a szívhangját, elsírtam magam. Nem hittem el, hogy Ő tényleg bennem növekszik. Elutaztunk az esküvőre, ahol még senki nem tudta a titkunkat, csak Mi. Hogy már hárman vagyunk….

közös

Mentünk tovább onnan Ausztráliába, teltek-múltak a hetek,  és minden tünetem megvolt, ami egy várandós nőnek. Rosszullétek, hatalmas megduzzadt mellek,  kívánósság.

Eljött a 12 hetes kontroll kint,  boldogan mentünk Attival. Amikor felfeküdtem az ágyra, és elkezdtek vizsgálni, láttam az orvoson, hogy valami nincs rendben… kiderült, hogy már 4 hete elhalt a terhességem. Pedig semmi jele nem volt a bajnak, sőt.

Ahogy mentünk ki lesújtva, hogy átvegyük a leletet, a recepciós mosolyogva kérdezte: “Minden rendben, Anyuka?”

Kiléptünk az ajtón, mentünk a kocsi felé, egyikünk sem szólalt meg… ahogy az épület mögé értünk, kitört belőlem a zokogás.  Nem hittem el ezt az egészet.

Azonnal hívtam itthon az orvosom, aki közölte, hogy vagy rögtön hazamegyek, vagy ott befekszem egy kórházba,mert muszáj, hogy eltávolítsák, amit el kell…

Lepergett előttem,  hogy most mi lesz? Hogyan csinálom ezt végig 16.000 km-re az Otthontól,  hogyan dolgozzam fel, hogyan dolgozzuk fel? Lehet e még következő?

Anyu minden nap kérdezte, „hogy van a kisunokája, hogyan érzem magam?”

Amikor már 3 napja nem írtam, kezdett aggódni, de én nem tudtam vele beszélni. Megkértem Attit, hogy beszéljen vele, mondja el, mi történt, és kérje meg, legyen türelmes, amíg én jelentkezem.

Nem tudtam volna mit mondani.

2 nap múlva befeküdtem a kórházba, ahol elmondták, hogy három választásom van.

Vagy vérvételre járok 3 naponta,  hogy ellenőrizzék, nem kaptam e vérmérgezést, vagy megpróbálom a gyógyszeres abortuszt, ami 70%, hogy sikerül, és lelkileg, fizikailag is nagyon megterhelő, vagy megyek a műtőbe.

A gyógyszer mellett döntöttem.

Egy nap félelem, rettegés, fájdalom, szívbemarkoló  pillanatok. Egy „lábon kihordott vetélés”. Rettegés a holnaptól, amikor majd jönnek ultrahangozni, és kiderül, hogy kitisztultam e, vagy mehetek a műtőbe. Vártam étlen, szomjan.

Atti ott volt velem, ameddig csak lehetett.

Hála a biztosításomnak,  nagyon jó ellátásban részesültem, a védőnő, ott kint „midwife”,  még a lelkemet is ápolta. Kérdezte, első baba e. És megerősített, hogy ettől még másodszorra sikerülhet.

Én meg csak ültem az ágyon, és vettem be a gyógyszereket 3 óránként.  Remegés, vérzés, görcsölés, fájdalom. De a lelkem sokkal jobban fájt.

Atti mellém bújt az egyszemélyes ágyban, emlékszem, lapjával feküdtünk, hogy elférjünk. Úgy ölelt, mintha soha többé nem látna. Belegondoltam, hogy milyen nehéz lehet ez a férfiaknak is.  Hogy erősnek mutassák magukat. Ők nem gyengülhetek el, mégis biztosan tele vannak fájdalommal, félelemmel és bizonytalansággal. Nekik kell  támogatni a nőt. És őket ki támogatja?

Másnap, amikor jöttek ultrahangozni, kiderült, hogy sikerült a procedúra,  hazamehetek. Vagyis az apartmanba, ahol laktunk.

2 szabadnap után indultak a fellépések.

A főnökömön kívül, aki jó barátom, senki nem tudott semmit. Úgy éreztem, muszáj, hogy a munkába meneküljek, hogy kitáncoljak magamból mindent. Hogy eltereljem a figyelmemet.

Álarcot fel, és jött újra a színház. Ahol senki nem tudja, ki vagy valójában, de nem is fontos nekik. Ahol ritkán érdekel bárkit is az igazi arcod, és az, hogy vagy.

Amikor hajnalban hazaértem az apartmanba, Atti soha nem aludt. Engem várt. Láttam, a szemein, hogy sírt… de előttem soha. Tudtam, hogy neki is nagyon fáj.

Amikor 1 hónap múlva hazajöttünk, itthon már nem beszéltünk a történtekről.

Csak bíztunk benne, hogy azért még sikerülhet.

A vetélés után pár hónappal újra állapotos lettem. Boldogság és rettegés. Mi lesz most? Ugye nem úgy végződik, mint legutóbb? Az első trimeszterben napi 11 gyógyszer, csak hogy bebiztosítsuk magunkat, ahogy az orvosom mondta. Tabletták, kúpok és injekció, hasba szúrva minden nap.

Úgy féltem.

Úgy vigyáztam rá. Minden vizsgálatot megcsináltattunk, és még annál többet is.  Minden nap itthon a szívhangját kerestem, hallgattam. Minden nap beszéltem hozzá, hogy mennyire szeretem és várom.

Elmondtam mindig neki, hogy szeretnénk megmutatni a élet szépségét, jó lesz itt velünk, és szívünk minden szeretete az övé. Hogy minden figyelmet és gondoskodást meg fog kapni tőlünk, amit csak lehet. Hogy igazi családban nőhet majd fel, nem úgy, mint mi.

Szerettem volna elfelejteni az a rémálmot, és csak a jóra koncentrálni.

Majd 2015. Október 19.-én megszületett a tökéletes Kisfiunk. A mi kis RAINBOW Babynk.

Aki azóta kárpótolt minket mindenért.

A blogban elhelyezett képek a szerző kizárólagos tulajdonát képezik, felhasználásuk engedélyköteles! A blogbejegyzésből idézni csak szó szerint és kizárólag engedéllyel, valamint forrásmegjelöléssel lehet. pole.alma@gmail.com

 

1 válasz

Szólj hozzá a bejegyzéshez! Érdekel a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.