Súlyos tételmondatokkal, brutális képi világgal és nyers erővel robbant be Demi Moore új filmje, aki a vásznon is minden idők egyik legnagyobb ikonjának bőrébe bújik. Az első percekben válik 50 éves szülinapossá, amivel gyakorlatilag meg is szűnik az élete. Általános társadalmi probléma, amikor érettsége csúcsán élve eltemetik a nőt, aki innentől már csak a fiatalság illúziójába kapaszkodó koloncnak tartott szükséges rossz. Pedig mennyi lehetőség, tűz, báj és élet van még 50 felett!
Borzalmas képekkel operál Coralie Fargeat francia filmrendezőnő A szerben, ami sajnos egy tökéletesre csiszolt tükör. Hiszen pontosan ilyen borzalmas világ az, amiben az általa ábrázolt nőideál él. A pszichológiai nyomást egyre fokozza, majd összesűrűsödik a film második felében, robban párat, és onnantól elszabadul a pokol. Nem tudjuk azt mondani, hogy ha a nőkkel szemben támasztott elvárásokat egyszerre aggatjuk valaki nyakába, abból ne az válna, ami aztán Demi Moore-ból. Egy nő, akinek egészségtelen döntéseiből még egészségtelenebb következmények születnek.
A tündöklő 20-as éveken kívül csak az elmúlás a nőé
Annyi minden van ebben a filmben! Annyi régi, új és még újabb, a szó szoros értelmében gennyes sebet tár fel, az összes női fájdalom szépen egymás után sorakozik és szakad fel benne. Csak még jobban csíp az élmény, amikor a csillogó Elisabeth Sparkle (Demi Moore) 50 éves, gravitáció által nem kímélt meztelen fenekét megpillantva a mozi hátsó sorában felröhögnek a huszonéves lányok. Pedig fiatalon is szétrepedhet az életünk, darabokra hullhat a mosolyunk, mondja a film is. Aminek az egyik legszebb üzenete – ha lehet ilyet mondani -, hogy ez akkor történik meg, ha erre a játékra a nő igent mond.
Mert egyébként az élet, a női ragyogás szinte a csodával egyenlő folyamat, ami nem 50-60 éves korig, hanem a sírig tart. Minden, amit nőiesnek mutat ez a film, az egy torz valóság, amiben csak szörnyként lehetséges kiteljesedni.
A szerben vastagon megjelenik az elmúlás és ideákhoz való ragaszkodás örök harca, a lefolyó robaja, a tükrök csendje, az ikon plakátjának, majd falról leszedett képének szakadása, minden egy jól megkomponált statikus, rémesre rajzolt kép mozaikja. A nők fogják a ceruzát, de a társadalom csámcsogja a fülükbe, mit rajzoljanak, ami egy rettenetes keretet ad ennek a képnek.
Talán pont a film brutalitása és abszurditása az, ami egy kicsit a sztori ellen dolgozik, mert az irreálisan fröcsögő vér mellett nagyon nehéz észrevenni annak az üzenetét, hogy igen, ez itt most mind a társadalmi elvárások következménye, a vér pedig a leszüretelt gyümölcs, ami a közönségnek jár. Azoknak, akik megteremtették a szépségkultuszt, azoknak, akik beültek ebbe a gépezetbe, akik reggeltől estig a testükkel vagy mások testével vannak elfoglalva. Mert nem a film a testhorror, hanem a megrajzolt modern nő hétköznapjai.
“Egy csinos lány mindig mosolyog”
Az állandóan vigyorgó, kacsintgató, jókedvű edzőnő képével indít a film, és viszi is tovább ezt a szomorú elvárást. Látható, hogy a nők tökéletesen magukévá tették a férfiak legvisszataszítóbb változata által sulykolt leckét: egy csinos lány mindig mosolyog.
Hány olyan bizonytalan nő van köztünk, aki ugyanezt mormolja magába, hányunknak mondták már egy összeomlófélben lévő napon, hogy na, mosolyogjunk már, olyankor sokkal szebbek vagyunk… és mennyire alattomos módon tárgyiasító ez is, mennyire sugallja egy ilyen kedveskedés leple mögé bújtatott bántalmazás, hogy nem vagyunk jók és szerethetők, ha épp nem vagyunk formában?
Miért kellene nonstop jókedvűnek lennünk a nyilvánosság előtt? Hölgyeim: ha épp nem vagyunk “szépek”, akkor is szerethetők vagyunk. Egy csinos nő nem mosolyog mindig.
“Köszönjük a sok-sok évet, csodás voltál!”
A mondat, ami egy ötvenéves nő hullazsákjának cipzárja. A mondat, amit nem akarunk ebben az életben hallani. Mert csak annyit jelent, hogy vége mindennek, és lehetőleg az élet folyamától tisztes távolságban élvezzük a saját elmúlásunkat.
A mondat, amitől egy 50 éven át a testéből élő, nem mellesleg önmagát is tárgyiasító, magát megalázó helyzetek tömkelegébe kényszerítő nő az öregséget megpróbálja lemosni magáról. Mintha le lehetne.
Mintha le kéne.
Ezen az elmúlásfétisen kívül másra is kegyetlenül mutat rá a film. Ennek a nőnek, sem az idősebb, sem a fiatalabb énjének nincs beleszólása a karrierje alakulásába. Egyszerűen az nem opció, hogy ő mondjon, javasoljon bármit is, mindent csak közölnek vele utólag, és ez valami olyan természetes ütemben megy, hogy szinte meg sem lepődünk.Maguk a karakterek is teljesen természetesnek veszik, hogy ők csak bábok a saját életükben. Mígnem jön külső megmentőként a szer, ami talán visszahozhatja, ami elveszett. Tévedés.
“Kellesz nekem, mert gyűlölöm magam”
A film nem csak az azok iránti gyűlöletnek állít mozgóképszobrot, akik alkották a nőt, hanem az önutálatnak is. Mert nem az egyszer használatos, vészjóslóan zöld Szer a nő igazi mérge, hanem az évtizedeken át módszeresen, kis dózisban adagolt szégyen. Az ember legnagyobb ellensége, ami leépíti az öntudatát, a maga iránti tiszteletét. Eljut általa odáig, hogy bármikor is morgolódik, igazából nem másokat, nem a körülményeit, még csak nem is az életét, hanem saját magát utálja. Egyszerűen fel sem fogjuk már 2024-ben, ez mennyire súlyos dolog.
Film az önsorsrontásról
A szer groteszk túlzásokba esik ugyan, de vajon nem ugyanilyen túlzás az a rengeteg elvárás, aminek súlyától képes megroppanni a nő olyan szinten, hogy önként teszi a fejét a tárgyiasítás pallosa alá?
Ennek a rend-Szernek a kiszolgálói nem menekülhetnek, ez az utolsó képeken is megelevenedni látszik. Amikor már minden mindegy lenne, még akkor is a sztárság, a hamis, megrepedt csillogás a vágy tárgya. Miközben maga a vágyakozó amúgy már képtelen az élet valóságára.
Nagyon nem jó az, ha egy nő az önsorsrontás deformált spiráljáig jut, ami egyébként csak rövid ideig hozza a tökéletesen illeszkedő tornadresszek világát. Igen erős gondolatébresztő lett A szer. Azon nők merész etalonja, akik a valódi önfejlesztést választanák. Akik élvezni akarják a hús-vér életüket, és nem az a legfőbb vágyuk, hogy egy felhőkarcoló luxuslakásának ablakából bámulják esténként a saját plakátjukat. Mert az bizony a spirál, amiben az ember csak egy sorszám.
A szer előzetese:
