Van az az egészségtelen pillanat, amikor a nő megáll a tükör előtt, belenéz, és egy félig visszanyelt sóhaj kíséretében kimondja magában: persze, megcsinálom – miközben belül üvöltene. De már meg se hallja a saját hangját. Aztán van az a gyógyult momentum, amikor ez után megszületik a gondolat: mi lenne, ha egyszerűen azt csinálnám, amit én akarok?
A női megfelelési kényszer gyökerei és ágai
A születésünk pillanatától telis-tele vagyunk szerepekkel. Legyünk jó kislányok, lányos kislányok, hosszú hajúak, kedvesek, jó tanulók, visszahúzódók, szófogadóak, később megbízható kollégák, jó anyák, kiváló és kreatív háziasszonyok, minden pillanatban elérhető és roppanósan kívánatos szeretők.
Minden egyes címke mögött ott feszül csendesen egy állandó, 0-24-ben vívott küzdelem: elég jó vagyok már? Most ez így jó, teljesítettem a kvótát?
Az elismerés utáni vágy mélyen a lélekbe égett heg már – és csakugyan akkora, hogy sokszor már azonosítjuk magunkat az áldozati szereppel: mintha muszáj lenne megfelelnünk az elvárásoknak. Különben nem tartozva sehová, kívülállóként tengethetjük az életet.
A női fényünk, a saját, senki máséhoz nem fogható agyogásunk megkopik a terhek alatt, és nem tudunk kiteljesedni a saját utunkon. Csak belesüppedünk a megfelelési kényszerek alkotta vágyálmokba, miközben a kényszerítőink mellé állunk.
Hölgyek: ez a nőiséghez nem méltó állapot!
A beilleszkedés ára: amikor önmagunk helyett szerepeket élünk
Elképesztő, hogy a legkülönfélébb, legdíszesebb vagy épp legelrettentőbb maszkokat is hajlandóak vagyunk egész nap viselni, csak hogy ne lógjunk ki a tömegből, hogy beleférhessünk a meghatározott képkeretbe, ami a NŐ. Meghozzuk az elvárt döntéseket, igent mondunk akkor is, amikor nem kéne, megpucoljuk az utolsó ablakot törött karral, mert mit fog szólni a szomszéd.
A világ könnyebben befogadja a simulékonyságot, de azt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ennek nagy ára van – maszkokat viselni hosszú távon sokkal fullasztóbb, és csak távolabb sodor önmagunktól.
A maszk alatt egyre nagyobb az üresség, nem töltjük ki a saját terünket, nem helyezkedünk az életünkbe, és előbb-utóbb magunk is elhisszük, hogy ez a helyes. Miközben ez csak egy túlélő üzemmód egy csatatéren, egy állandóan feszített, kiélezett állapot, amiben nem lehet ragyogni – és ez milliós instakövetésnél, a legjobb minőségű smink alatt is látszik.
Eláruljuk: ha megpróbáljuk kívülről feltölteni ezt az ürességet, az csak még jobban fog kongani és fájni, miközben továbbra is készültségben élünk túl. Jó hír, hogy ezt a rettenetesen fárasztó állapotot tudjuk katalizátorként használni!
Mi történik, amikor már nem akarunk megfelelni senkinek?
A fáradtság ugyanis meg tudja rogyasztani a megfelelési kényszerek illúzióját. Az állandó alkalmazkodás, a lemondás, a maszkviselés rádöbbent, hogy egyébként ezekkel sem tartozunk sehová. Hiszen csak a világ számára elfogadhatóbb verziónkat prezentáltuk, nem magunkat és a magunk vágyait.
Amikor végre nem próbáljuk többé beletuszkolni magunkat egyetlen szerepbe sem, elkezdődik valami egészen új. Ez persze nem tündérmese.
Eleinte talán fáj, meg hát azt mondani a beilleszkedés reményében, amit más hallani akar, sokkal egyszerűbb, mint az ellentétes vagy sarkos véleményünk kimondása. A szerepek kényelméből kilépni nehéz, főleg szembeszélben. Ilyenkor ugyanis a környezet, amelyik hozzászokott a régi maszkjainkhoz, ellentart majd, megpróbálhatnak visszahúzni, és biztosan lesz majd olyan, aki személyes támadásként éli meg a változásunkat.
De ahogy volt a korábbi életvitel egy állandó viaskodás az önvaló megélése és a megfelelés közt, úgy lesz ez egy csendes forradalom az elején, amíg a gigantikus átrendeződési folyamat be nem teljesedik. Ha a mantra ekkor az, hogy “inkább választom magam, mint hogy mások történetének szereplője legyek”, az erőt ad. Bár az önazonosság nem szükségszerűen lázadó attitűd, a szerepek elhagyásának van ilyen aspektusa.
Ez történik, ha a világ elé tárjuk magunkat
Nehéz nem visszaolvadni a szerepekbe. Nem felvenni a megszokott hangnemet. Nem bólogatni, amikor az a legegyszerűbb, ahogy nehéz lesz az is, hogy az önazonosság útján sok embert elveszítünk majd a korábbi életünkből. De minden alkalommal, amikor visszanyúlunk a szerepekhez, egy apró darabot letörünk magunkból. És ez a sok apró darab egy idő után hiányozni kezd, majd elveszítjük velük a kapcsolódást. Szétforgácsolódunk, mielőtt megtapasztalhattuk volna magunkat és az életet.
Ez itt a tét.
Ha nem a szerepeknek élünk, az olyan, mint amikor a tengeri szellőbe a tüdő legmélyéig beleszippantunk, miközben az arcunkból kifutnak a tincseink. Frissítő és valódi.
Életünk legfontosabb kapcsolódásai velünk maradnak majd, és találkozni tudunk új, a valódi énünkkel kapcsolódni tudó emberekkel, ez kétségtelen. Hiszen végre beleállunk az eredetiségbe, ami az – akkor már – hozzánk hasonló embereknek még akkor is vonzóbb az illúziónál, ha épp nem úgy nézünk ki, mint A NŐ a magazinokból.
Bárhogy is vagy, úgy vagy jól, és ez nem jár önfeladással – az Absolutely Woman Clubban szakértői tartalmakkal, összetartó közösséggel és stílusos napi rituálékkal támogatunk abban, hogy önazonosan, kiegyensúlyozottan és szabadon élj – a saját szabályaid szerint. Csatlakozz hozzánk te is!
